Női fekete csipkeruha temetésre, mintha sírós dalból szőtték volna, finom csipke, amely a szomorúság és a búcsú csendes történeteit suttogja. Olyanok, mint a sötétség, amely a tájra borul azokban a pillanatokban, amikor a nappal átadja helyét az éjszakának, és minden egyes öltésbe kódolva van valami mély és megfoghatatlan. Ennek a ruhának a fekete színe olyan, mint a kifejezhetetlen érzések tükre, a csipke pedig olyan, mint a sors felett lebegő emlékezet elvékonyodott fátyla, amely visszavezet bennünket ahhoz, ami volt, ahhoz, ami örökre elveszett.
Mihelyt egy nő felveszi a temetésre szánt női fekete csipkeruhát, a néma tisztelet és az emlékezés világába lép. Ez a ruha nem a testet díszíti, hanem a lelket veszi körül a gyengéd alázat finom függönyével. Van valami finomság a testet körülölelő csipkében, mintha az idő pora rátelepedett volna az anyagra, és régi történetekre emlékeztetne – az ősök történeteire, régi szerelmekre és árnyékokra, amelyek még akkor is megmaradnak, amikor a fények már kialudtak. Az anyag puha, könnyű, csendesen, hivalkodás nélkül tapad a testhez, és a csipke részletei olyanok, mint csendes őrszemek, akik vigyáznak arra, amit nem szabad elfelejteni. Ebben a ruhadarabban van egyfajta tisztelet az élet és az utána következők iránt. Úgy tűnik, minden redő az emberi lélegzet nyomát hordozza, minden öltés hordoz valamit abból a szentségből, amely csak azokban a pillanatokban rejlik, amikor az ember a megfoghatatlanba tekint. A temetésre készült női fekete csipkeruha egyszerű, mégis finom, a csendes elfogadás kifejezése annak, amin nem tudunk változtatni, ami jön, és ami előtt alázattal állunk.
Ezt a ruhát viselni annyit tesz, mint a szomorúság és az áhítat útját járni, egy olyan utat, ahol minden lépés emléket hoz, ahol minden pillanatot a fenséges melankólia csipkéje keretez. Ennek a ruhának a sötét tónusa nem kétségbeesésre ösztönöz, hanem alázatot ébreszt, mivel minden egyes szál emlékeztet minket arra, hogy egy lánc részei vagyunk, ahol a jelen és a múlt, ami van és ami volt, összekapcsolódik.
Bár egyszerű és takarékos, mégis van benne valami mély, talán még szent is. A csipke minden hajtása, minden részlete, minden finomsága mintha üzenetet hordozna az idő örök körforgásáról, a végről, amely mindig közel van a kezdethez, és a szeretetről, amely akkor is életben marad, amikor minden más már eltűntnek tűnik.
A temetésre szánt női fekete csipkeruha egyszerű, de egyszerűségében ott van azoknak a bölcsessége, akik tudják, hogy az élet és a halál olyan, mint egyazon levél két oldala, amely lágyan zizeg az emberi sors szélében.
